A 2024-es önkormányzati választások idején sokan éreztünk elégedetlenséget az akkori polgármesterrel, dr. Pénzes Tiborc Szabolccsal szemben, és ezzel magam is egyetértettem. Úgy véltem, a városnak gyakorlatiasabb vezetésre van szüksége, mert Szabolcs, bár jószándékú, de olykor naiv, és akkor még híján volt a hétköznapi hatékonyságnak. Nem voltam egyedül ezzel a véleménnyel; többen is voltunk, akik akkor Gyárfás Zsuzsát támogattuk. A harmadik induló a Fidesz színeiben a jelenlegi, másfél éve regnáló polgármester, Győrfiné dr. Hajdú Szilvia volt. És bár a kampánya is rendkívül agresszívnek tűnt, a „jövőt hozzuk” ígéretei, valamint a remény, hogy egy kormánypárti vezetés végre nagyobb forrásokhoz juttathatja az addig független Aszódot, meghozta számára a 37 százalékos relatív többséget.
A választások utáni első reakciók vegyesek voltak: akik a kormánypárti kapcsolatokban látták a város felemelkedésének zálogát, örültek a várható támogatásoknak. Szabolcs hívei csalódottságukban Zsuzsát okolták a szavazatok megosztása miatt, míg Zsuzsa támogatói utólag talán úgy látták, hogy a kampányuk nem volt elég intenzív, és a csapatuk sem volt kellően ütőképes. Az azóta eltelt időben a város iránti elkötelezettségben közelebb, közel kerültünk egymáshoz, megismertük egymás legjobb oldalát, megtanultunk együtt játszani, de kiállni is együtt a városért, egymásért!
De folytassuk a történetet, hiszen elérkezett 2024 októbere, amikor Szilvia és csapata átvette a hatalmat. Nagyon hamar, alig egy-két hónap alatt kiderült, hogy a polgármester asszony sajátos módon értelmezi a városvezetést. Beszámolók szerint agresszíven bánt a munkatársakkal, és rövid úton számos embertől megszabadult. A helyi lap októberi számát például bezúzatta, mert nem tetszett neki az impresszum, majd megkezdődött a cenzúra korszaka is, ugyanis az elégedetlen hangok a városi Facebook-oldalon kaptak szárnyra. Ezt nem tűrte: bárkit, aki nem a rajongás hangján szólt hozzá, azonnal kitiltott. Egyre többen jártak így, sőt, már virtuális oklevelet is kaptak azok, akik „sikeresen” vették ezt az akadályt.
Hamarosan a saját csapata is bomlásnak indult. Emlékezetes színjáték keretében, egy érzelmes videóban köszönt el a jegyzőtől, de távozott az alpolgármester és a pénzügyi vezető is. Helyükre többnyire nem helyi lakosok, hanem hűséges pártkáderek érkeztek, akik bármit végrehajtottak utasítására.
Közben megkezdődtek a 2026-os országos választási előkészületek, és kiderült, hogy Aszódot a választási körzetek politikai átszabása után a váci körzetbe sorolták. Így a gödöllői körzet nyugdíjba vonuló képviselőjének helyét nem vehette át, bár mindvégig az a pletyka járta, hogy számára Aszód csak ugródeszka. Úgy is viselkedett a városlakókkal, mintha feletteseinek akarná demonstrálni: így kell bánni az alattvalókkal, és ilyen egy igazán jó pártkatona. Innentől minden Rétvári Bencéről szólt: minden ünnepséget hozzá igazítottak, mindenhol ő volt a fővédnök, a szalagátvágó és az ünnepi szónok. Az ellenzék eközben semmilyen felületet nem kapott, még akkor sem, amikor 2025 végén kiderült, ki lesz a Tisza Párt képviselőjelöltje. A helyi lapban, ahol számolatlanul jelentek meg a Rétvárit éltető cikkek, Reni egyetlen sort sem kapott.
Aztán eljött a választás napja, amikor a Fidesz akkora történelmi pofont kapott, amiből valószínűleg sosem fog teljesen felállni. Ezt már szinte mindenki látja, kivéve az aszódihoz hasonló önkormányzatokat, ahol az „utolsó harcoló német alakulatokhoz” hasonló felfogásban ragaszkodnak a megmásíthatatlanhoz. Aszódon a kormánypárt még az országos átlagnál is nagyobbat bukott. Ez nem csoda: annyi negatív dolog történt itt, és az ország annyiszor nevetett az aszódi híreken, hogy nem lehetett másra számítani.
A képviselő-testület négy ellenzéki tagja közvetlenül a választások után sürgősségi beadvánnyal kérte a testület feloszlatását. Ez egy kegyelmi pillanat volt: a polgármester vehette volna a jeleket, és a kalapját véve távozhatott volna. Ehelyett egy színpadias, de leginkább agresszív és bohózatba illő beszéd után szavazás nélkül zárta be az ülést. Most azonban a képviselők újra nekiveselkedtek, immár Urbán László helyi Fidesz-elnök támogatásával, és mindenki tudja, mit jelent ez az összefogás.
Közben az önkormányzati munka láthatóan áll, lemaradunk és kimaradunk mindenből. Szilvinek és alpolgármestereinek fel kellene fognia, hogy az egész város a távozásukat akarja. Ha bűnös dolgokat, ingatlanügyeket vagy a teljes költségvetést próbálják titkolni, azon a halogatás már nem segít. Ha pedig nincs mit rejtegetni, kár késleltetni az elkerülhetetlent. Ideje lenne kalapot emelniük és távozniuk – ahogy azt hamarosan a köztársasági elnöknek is meg kell tennie –, mert a többség így vagy úgy, de ki fogja kényszeríteni a váltást.
Szeretnénk békében egymás mellett élni, és megfizethető és jó minőségű állami szolgáltatásokat igénybe venni. Nem cirkuszra vágyunk – bár a színvonalas kultúra fontos –, hanem arra, hogy legyen lépcső a lakóteleptől a város felé, legyen új korlát a Mély úton, és legyen biztonságosan járható a járda a PSG előtt.
Csupa olyan dolog, amihez a minimális önkormányzati keret is elegendő lenne. Választanunk kell: vagy beleszürkülünk a kertvárosi jellegű, alvó települési létbe, vagy egy teljesen új irányba nyitunk.
A célunk az kellene, hogy legyen, hogy a felnőttképzést és az egyetemi szintű oktatást is a városba hozzuk. Ebbe a stratégiába illeszkedne a középületeink megújítása is: iskolafelújítás, hogy a gyerekek ne huzatos ablakok mellett tanuljanak, és uszodafelújítás, hogy az úszásoktatás miatt ne kelljen Gödöllőre buszozni.
A Szabadság téri Podmaniczky-kastélynak is ebben a rendszerben kellene méltó funkciót találni: egy művészeti egyetem kihelyezett tagozata például hallgatókkal és élettel töltené meg a városközpontot. Hasonlóan, a Tiszti klub épülete is alkalmas lehetne oktatási, kormányzati vagy kulturális célokra, amennyiben sikerül hosszú távú, gazdaságosan fenntartható szerződésekkel biztosítani a fenntartását. Végezetül egy 300 fős sportcsarnok megépítése tenné teljessé a kínálatot, amely a sportrendezvények mellett méltó helyszínt biztosítana a városi rendezvényeknek és előadásoknak is.
Nagy kérdés a laktanya sorsa is: ez Aszód utolsó nagy ingatlanvagyona, amely jelenleg kihasználatlan, hacsak nem szeméttárolásra használják.
Fontos hangsúlyozni, hogy még ha ezek papíron állami tulajdonban is vannak – mint a kastély vagy a laktanya –, az állam mi magunk vagyunk, tehát a mi közös jövőnkről van szó.
Nagyon kellene egy hely a tinédzsereknek is, ahol kulturáltan szórakozhatnak, mert a vasútállomáson vagy a piacon való bujkálás nem megoldás. Jó lenne néhány pavilon az evangélikus templom előtti elvadult kertben, ha biztonságossá tennék, és egy BMX- vagy gördeszkapálya is kellene a fiatalok testmozgásához.
Szintén napirendre kellene venni Aszód forgalomcsökkentését: egy új, a nógrádi forgalmat az M3-ra terelő csomópont sokat segíthetne a város élhetőségén. Bár ez óhatatlanul csökkentené a kisboltok átmenő forgalmát – ami a bagi bevásárlóközpont építése miatt amúgy is nehéz helyzetbe került –, több parkolóhely kialakításával és a városközpont vonzóbbá tételével kompenzálni lehetne a kiesést.
Mindehhez az új irány meghatározásában várhatóan az országosan egyre népszerűbb Tisza Párt helyi emberei lesznek a mérvadóak.
Biztos vagyok benne, hogy találnak olyan alkalmas vezetőt, aki nemcsak elvállalja, de el is látja a feladatot: tapasztalt, világlátott, nyelveket beszél, van csapatvezetői gyakorlata, és nem utolsósorban Szimon Renátát is a támogatói között tudhatja. De ő csak a polgármester lesz, akinek csapatot kell építenie: új pénzügyi vezetőt, új GAMESZ-vezetőt és új jegyzőt. A csapat részei a képviselők is: a régiek és az újak együtt. Olyanokat kell választani, akik képesek a 21. században elvezetni Aszódot, akik értik a megújuló világot, vannak ötleteik, és biztosítják a szükséges kontrollt.
A legfontosabb azonban az, hogy minderről közösen döntsünk, találjuk meg együtt a város szolgálóit, a közösség vezetőit.
Tanulva a múlt hibáiból, építsünk egy olyan átlátható rendszert, ahol a polgármester nem emeli magát a közösség fölé, ahol a tájékoztatás folyamatos, és ahol senkit nem érhet retorzió vagy digitális cenzúra azért, mert kérdezni mer a saját városa sorsa felől.
